HOLTOMIGLAN

Holtomiglan

“Szép gyermekem,jöjj velem,azt akarom:

megládd:lányaim várnak nagyon,

táncolnak is ők,ha a hold idesüt

s majd álomba ringat gyönge kezük.”

(Johann Wolfgang Goethe)

І. fejezet:Átváltozás

Soha nem felejtem el 1838.szeptember 30.-át.

Életem legboldogabb napja volt,hisz szerelmemmel,Josephfel akkor kötöttük össze életünket.

A gyűrű csillogott,ragyogott az ujjamon-amit még az édesanyja hagyott egyetlen fiára,így az a

zöld smaragd kővel díszített szerelmi-ékszer egy egész nemzedéken át öröklődött.

Aznap estére kedves dadámmal,Lottéval szorosabbra huzattam a fűzőmet,aki hasznos tanácsokkal látott el a házasságot illetően.Hajamat középen elválasztva szétengedtem,hogy Joseph még szebbnek lásson.Göndör fürtjeim előre estek,homlokomat pedig egy fehér gyöngysor díszítette,épp olyan,amilyen a nyakamat is.A ruhám elegánsan,de nem közönségesen mutatta a vállam,hosszú,könyékig érő csipkés kesztyűm pedig ugyanolyan anyagú volt,mint a földet súroló,rakott fátylam.Hófehér ruhám ujja buggyos-az akkori divatnak megfelelően-szoknyám krinolin,kebleim alatt-melyeket a fűző igencsak felemelt-négy-öt masni ékeskedett.

Egyetlen szerelmem édes mosolyát,smaragdzöld szemeit-melyeket ma már csak a gyűrűben láthatok,pirospozsgás,mosolytól rózsás arcát örökké magamban őrzöm,így az esküvői meghívónk sohasem fog elszakadni:Rosemarie Rieder és Joseph Scheiner...

Az esküvő után,hazafelé,közös,új otthonunkba,egy sötét,sűrű erdőn át vezetett az útunk.Egy rögös földúton lassan döcögtünk,a szél süvített,és az ősz is beköszöntött a maga zord,hűvös idejével.Odabújtam Josephhez,mert karjai közt mindig elöntött a forróság,és biztonságban éreztem magam.A faágak sodorták a hintó oldalát,melynek hangja igazán ijesztő volt,majd amikor egy erősebb fuvallatt kifújta az ablakon az ülésre levetett kesztyűmet,nagyon megijedtem,és egy hirtelen mozdulattal még közelebb húzódtam Josephhez,aki erre szorosan magához húzott.

-Fázol?-szemeiből féltést olvastam ki.

-Melletted soha.-majd elmosolyodtam,és megcsókoltam.

Ekkor beszéltünk utoljára,ugyanis a hintó megállt,a lovak pedig fölnyerítettek.Azonnal éreztem,hogy valami baj történt.

-Csomagokat,mindent ide!-egy idegen férfihang parancsolt rá a kocsisra.Szívem a torkomban dobogott,de minden erőmet összeszedtem,és eldöntöttem,rajtam nem fognak félelmet látni.

-Nem lesz semmi baj.-súgta nyugtatóan.

Hirtelen kinyílt a hintó Joseph felőli ajtaja,fegyvert fogott rá egy magas,feldúlt,ijesztő alak,kirángatta a kocsiból,hogy mindenünket adjuk oda neki,illetve nekik,ugyanis ekkor egy másik útonálló a kocsist őrizte,nehogy elmeneküljön-láttam ezt,ahogy kiszálltam,és szerelmem mellé álltam,hogy vele legyek,majd belekaroltam.

-Ó,micsoda kincsre bukkantam!-akkor vettem észre,hogy a telihold fénye épp megvilágítja a gyűrűmet.A férfi közelebb lépett,szemében láttam minden gonoszságot,amitől teljesen megmerevedtem.Fél arcát kendő borította,haja kócos,jobb szeme alatt pedig egy L-alakú sebhely száradt.Tekintete nagyon rémisztően hatott rám,Joseph ezt látva eltaszította közelemből a fickót,mire az a karjába lőtt.

-Joseph!-ordítottam,erre a férfi a földre lökött,így a gyönyörű,hófehér menyasszonyi ruhám a kövektől elszakadt,a homoktól pedig koszos lett.Szemem könnybe lábadt,de hogy ne lássák,csipkés fátylammal letöröltem minden cseppet,majd lassan felállva odanyújtottam Josephnek,hogy vérző sebét kösse be vele.

-Nagyon romantikus...-gúnyolódott.-Mostmár a gyűrűt akarom!-megszorította a karom,én ellenkeztem,mire a férjem arcul ütötte.

Ha azonnal odaadtam volna,talán nem lőttek volna le,és nem keltem volna föl egy idegen helyen....

Nyirkos,sötét,zord erdőben ébredtem,körülöttem hatalmas és alacsonyabb fák terpesztették szét lombos ágaikat,néhány bokor pedig a törzsüket érintette.Reszkedtem-talán a félelemtől,talán mert fáztam-ezért karjaimat egybefonta próbáltam melegíteni testem,de hirtelen valami hideget éreztem a mellkasomon,ezért kezeimet kitártam,és láttam;vértől fénylett a tenyerem,a ruhám,-rengeteg vértől-,ahogy a telihold éjszakai fénye tükröződött benne.Kapkodtam a levegőt,kiáltani sem volt erőm,annyira megijedtem.Hátrébb húzódtam egy fához,s amint végignéztem magamon,borzalmas látvány tárult a szemem elé:angyalfehér öltözetem vörös volt,szakadt és koszos,cipőmet pedig nem találtam.Kerestem a homlokomat díszítő gyöngysort,de sem azt,sem a nyakékemet nem leltem,loknijaimból pedig apró faleveleket kellett kiszednem.

Ekkor eszembe jutott drága dadám,Lotte félelmetes meséje arról az erdőről,ahol halott menyasszonyok kísértenek,s az arra járó férfiakat csábítják magukhoz,és ha a kísértésnek nem tudnak ellenállni,örökre ott maradnak.Szinte biztos voltam abban,hogy meghaltam,de hogy bebizonyosodjak az ellenkezőjéről,megnéztem a pulzusomat a csuklómon.De nem találtam.Semmi.A szívem sem dobogott,a nyakamban sem keringett a vér.Kitört belőlem a sírás,csak zokogtam és zokogtam,levegő után kapkodva.Letekintve megcsillant egy,vagyis a gyűrű az ujjamon;ekkor már emlékeztem,mi történt-de az utolsó képem egy idegen férfi gyűlölködő arca és a gyűrű-iránti makacsságom érzete.Pedig mi lett volna,ha....

Váratlanul a távoli ködből egy fehér árny tűnt elő,mely egyre csak közeledett felém.Kapkodva hátráltam,tenyeremet kövek szúrták,ezért felálltam,de elestem.Az árny nőalakká vált,kinek,tekintete jégkék,nem pislogott,arca sápadt,ajkai szárazak,haja kócos volt.Majd láttam,ő is esküvői ruhát visel,ugyanúgy szakadt,koszos,de kevésbé véres.

-Nem menekülhetsz.-súgta a szél hangjával felém.De én ismét feálltam és futottam tovább.Nem mertem oldalra nézni,mert tudtam,a köd ott is rejt valamit,valakit,esetleg valakiket.

Szoknyámat emelve rohantam,ahogy csak bírtam,hátra néztem,követ-e valaki,mire egy magas,selyem ruhába öltözött emberbe ütköztem.Szeme tűzben égett,hosszú,őszes szakálla,és őszhaja tiszteletet érdemelt,tekintete azt parancsolta,nem mehetek tovább.

-Rosemarie Rieder!Mostantól ez az otthonod.-rettegve néztem fel rá,magassága olyan,hogy talán óriásnak is mondható.Alig hittem a szememnek.

-Ki maga?-a hangom remegett.

-A Villi-király.A halott menyasszonyok őrzője.-hajolt felém.-uralkodását a fején lévő korona bizonyította.

Tudtam,ott akar tartani örökre,ezért őrült rohanásba kezdtem,azonban egy fa gyökerében hatalmasat botlottam,a földön kikötve pedig beütöttem a fejemet,és mire újra kinyitottam a szemem,már a nap ragyogott az égen.

Karommal takartam a szemembe sütő fényt,lassan,fejemet fogva,felültem.Sikerült felidéznem mi történt,de felfogni nem tudtam,ahogy elhinni sem.”Meghaltam?Akkor hogyhogy élek?És ha élek,akkor hogyhogy meghaltam?Mi tart életben?Vagyis...Biztosan a szerelem,más nem lehet.Ó,Joseph!Merre jársz most?”-gondoltam magamban.Nem tudtam mitévő legyek,hisz ha meglátnak a városban nyomban megölnek:egy élőhalottat nem engednek “élni”,ráadásul a ruhámat is le kellene cserélnem.”Joseph,Joseph,Joseph...Vajon mi lett veled?Meg kell,hogy találjalak!”

Távolról hangos beszélgetést hallottam,és lovak lépéseit.

-Egy hintó!-de segítséget nem kérhettem,hisz azzal csak ártanék nekik.Bár senkit nem láttam,mégis meghallottam valami igazán fontosat:

-Képzelje,Joseph Schneider elköltözött a városból.

-Hogyhogy?

-Hát maga nem hallotta a hírt,hogy az esküvőről hazafelé tartva megtámadták őket és megölték az ifjú arát?

-Na ne mondja,ez borzalmas!

De a hintó tovább haladt,és többet nem tudtam meg.Viszont elhatároztam,bárhol is legyen,megkeresem-hisz “életemre” nincs más magyarázat,csak az,hogy nekünk együtt kell

lennünk,örökre.

Bár lehet,hogy csak az élet űz velem gonosz játékot,és semmi másról nincs szó.

A halottak viszont nem engettek,különösen az,akit először láttam,ugyanis éreztem,hogy követ,ezért egy hegyes végű faágat a kezembe vettem,és felülre,a ruhám alá rejtettem.Órákig mezítláb kóboroltam az erdőben,hogy végre kijuthassak onnan.Bár hallottam annak a két férfinak a hangját,a beszélgetését Josephről,nem találtam az erdő szélét.Fejem fölött az ágak magasan összeértek,de amikor fényt pillantottam mge,tudtam,hogy végre sikerült megtalálnom a kiutat.Örömömben mosolyogtam,nevettem,majd sietve indultam az út felé,csakhogy váratlanul valaki megszorította a karomat.Hátranézve ismét azokat a jégkék szemeket láttam,de sikerült leszúrnom,és elfutnom.Végre kimekültem az erdő karjai-ágai közül.

Mindenképp megakartam találni Josephet,hisz nélküle az életem üres volt,egyedül éreztem magam,akárhányan vettek is körül.Reggelente azt reméltem,a halálom csak egy rossz álom volt,és végre felkeltem,láthatom.De ő sehol.Minden összeomlott.A tükörben láttam,ahogyan az esküvőre készülök,ha más csókolt,azt képzeltem,ő csókol,ha lefeküdtem aludni,abban reménykedtem,hogy holnaptól minden megváltozik.De nem változott.Bár többször is álmodtam arról,hogy újra vele lehetek,nem történt meg.Viszont mindig hű maradtam hozzá,mert tiszta szívemből szeretem,és ígéretet tettem neki.

Azóta eltelt 128 év,bejártam Németország összes városát,Franciaországban is kerestem,Olaszországban,és még ezer helyen,de sehol sem találtam őt.Mindig volt,aki segített,de sosem tudták ki vagyok valójában.Hazudtam szerelmet,ha muszáj volt,menekültem,ha azt tartottam jónak,mára pedig új otthonra bukkantam-ha egyáltalán van valahol otthonom.Ő nem halhatatlan,így ha azon az éjszakán nem is,de mára már biztosan halott.Viszont a szívem mélyén még hiszek a csodákban....

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat